Van képem hozzá… Most sírjunk, vagy nevessünk? És még sok egyéb kérdés.

Január utolsó napján ismét érdekes este elé néztek a MaloM színházba ellátogató nézők. Ezúttal Harold Pinter A gondnok című drámája került színre a Nézőművészeti Kft. előadásában. Persze a Mucsi Zoltán – Scherer Péter – Katona László „trió” önmagában is jelentős szerepet játszott az érdeklődésben. Pedig…

A nézőtérre belépve egy nagyon „érdekes” szoba sarkában találtuk magunkat. Mivel a hidegre való tekintettel korábban foglalhatta el a közönség a helyét, volt némi idő a szemlélődésre. Adódott is az első kérdés, hogy mi szerepe van ennek a sok kacatnak… válasz persze nem volt, de mégis lehetett érezni, hogy kellenek… hogy mire? Ez volt az első válaszra váró kérdés, amit még számtalan követett.

A három szereplő, a „proletár Don Quijote” – én inkább kocsma proletárnak nevezném, (Félreértés ne essék, ezt a kifejezést annak idején azokra az emberekre használták, akik leginkább a kocsmapult mellett bizonyították munka iránti elkötelezettségüket.)… az őt egy nagy verés elől kimenekítő szállásadó a maga "nagy" terveivel és az elektrosokknak köszönhető "örökségével"… és annak öccse a „kisnagy” üzletember, a maga egy szem furgonjával. Önmagában véve mindhármuk gondolkodásának megfejtése egy-egy komoly feladat volt. Arról már nem is szólva, hogy a darab során egymáshoz fűződő viszonyuk is folyamatosan változott, kinek-kinek az érdeke mentén. Érdekes módon csak egy rövid közjáték idejére voltak egyszerre mindhárman a színpadon. Az események központjában egy gondnoki állás volt, amit természetesen mind a három szereplő egészen más oldalról közelített meg. Ebből adódóan nem volt meglepő, hogy végül is az üzlet nem jött létre, így a darab végén mindnyájan ugyan abba az „irányba” távoztak ahonnan érkeztek. Addig is folyamatos kételyek között tartva a publikumot, hogy kitalálják kik is ők valójában, milyen tárgynak mi a szerepe jelentősége…

Aki többször találkozott már a három színész sajátos előadásmódjával, annak ismerős volt, hogy az egyik pillanatban mosolyt, nem ritkán hangos nevetést csal a ki a közönségből, a következő másodpercben – és ezt szó szerint kell érteni – a teljes együttérzés, vagy éppen sajnálatot váltanak ki a nézőkből. Ez az előadásmód és a folyamatosan megválaszolandó kérdések özöne tartja fent a darabba rejtett hatalmas feszültséget, ami azért még így néhány nap távolságából is tisztán felidézhető. Ez természetesen köszönhető a három színész óramű pontosságú előadásának is. Még szerencse hogy egy-két apró közjáték erejéig – amikor egy kis rögtönzésben fordultak a dolgok - oldódott is a feszültség, így erősítve a darab alapvetően drámai hangulatát.

És valójában sokszor nem igazán tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk….

Egy időre most újabb szünet következik, de tavasszal ismét folytatódik az idény a MaloM-ban. Addig is egy bővebb fotó összeállítás érhető el a képekre kattintva a galériában.