képünk illusztráció
Kedd délután a városközpont felé száguldottam biciklim nyergében, a közlekedési szabályokat betartva letértem a Gyöngyösi úti kerékpárútról az úttestre, amikor valami furcsát láttam. Nem, nem döglött macska, se nem kátyú, hanem egy út szélén, majdnem a Hamza Múzeum magasságában álló fiatalember és egy különös zászló ragadta meg a tekintetem. A zászló elég nagy, talán nyolcvanszor százhúszas a drapéria. A vörös posztó közepén fehér körben fekete horogkereszt. A zászlót tartó férfi bal kezével kitartotta a zászlót, jobb kezével pedig ugyanazt a mozdulatot tette, amit régen filmhíradókon láttunk.
***
Az esemény óta eltelt néhány órában sokat gondolkoztam a látottakon. Én láttam-e jól, tényleg azt láttam-e, nemcsak képzelődtem? Nem álltam tudatmódosító szerek hatása alatt? Hát, ha a délutáni instant kávém nem számít annak, akkor nem. Alaposan megtöröltem-e a szemüvegem? Nem, de a kisebb-nagyobb gödröket kikerültem, amikor kellett, lelassítottam, amikor szükséges volt, lendületesebben tekertem. Valaki csak provokált? Lehet.
Aztán amikor már elkezdtem melegebb éghajlatra küldeni a késő délutáni forgalom számára döbbenetes látványt nyújtó fiatalembert, a szánakozás, a sajnálat vett erőt rajtam. Sajnáltam a férfit, mert valószínűleg nem figyelt anno az iskolában, és a történelemtanáránál számára fontosabb személyek mindenféle ködös ismerettel, összeesküvés-elmélettel tömték tele a fejét. Sajnáltam, mert lehet, hogy bár nem keresett, mégis talált ellenségeket. És sajnáltam, mert talán nem hallott róla: egyetlen áldozat is sok egy-egy politikai eszme oltárán.
Egyben bízom: nem lesz többé ilyen, és nem kell semmilyen rossz emlékű zászló miatt (mindegy, mi van rajta; horogkereszt vagy vörös csillag: egyre megy) a szövegszerkesztőt igénybe vennem.
dabanhorz