Fotó: Szalai GörgyFelidézve Nicolas Sárközy korábbi francia köztársasági elnök alattyáni kötődését, talán nem is kellene meglepődni egy újabb francia kapcsolaton. Itt azonban egészen másról van szó. Kedves fotós barátom – Mosonyiné Sülyi Judit - már tavaly is lelkesen invitált, hogy legalább egy rövid időre menjek ki egy fotósokból álló szakmai-baráti társaság táborába. Akkor nem sikerült...
Idén ismét érkezett a meghívó, ráadásul még egy, a tábor tagjainak képeiből összeállított kiállítás is tovább fokozta az érdeklődésemet. Szerencsére a szombat délutánom szabad volt, így engedtem a csábításnak… Belépve a rertó külsejű "kultúr" – valamikor a hatvanas években minden falu kapott egy ilyen, vagy nagyon hasonló előregyártott építményt – nagy termébe, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna… Elég nehezen tudtam mit kezdeni a környezet és a kiállított fotók között húzódó feszültséggel. Mi tagadás nagyon meglepett, hogy erre a mindössze három napos kiállításra milyen remek fotókat hoztak magukkal a táborlakók, akik mellesleg a szélrózsa minden irányából érkeztek – a teljesség igénye nélkül Debrecen – Pécs, Miskolc – Dunaújváros. Arról van ugyanis szó, hogy idén harmadik alkalommal szervezte meg Judit az Alattyáni Fotós Tábort. Ezúttal a résztvevők egy része egy kis mustrát hozott magával alkotásaikból.
Fotó: Szalai György
A képek műfajilag a fotográfia igen széles területét fedték le, a klasszikus tájfotótól, a portrén keresztül az akton át egészen a már-már a műfaj határait feszegető digitális kép kompozíciókig. A változatosságban azonnal feltűnt a vezérfonal, ami nem más volt, mint az igényesség, amiben viszont teljes volt az egység. Nagyon kellemes szórakozás volt újra és újra körbe menni a paravánok között és mindig újabb érdekességeket találni az egyes képekben.
Ha már kint voltam, gondoltam megismerkedek egy kicsit a táborral. Persze ehhez először elő kellett kerítenem vendéglátómat… mint kiderült egy kisebb társasággal éppen Jánoshidán a Rendházban fotózott. (Ki is használtam az alkalmat, hogy körül nézzek, mert még soha nem jártam ott.) Visszatérve a táborba éppen akkor érkeztek meg többen egy másik fotózásról, de percek múlva egy újabb csoport alakult és már el is tűntek egy kis naplementés fényképezgetésre. Én maradtam, de egyetlen pillanatig sem untam magam, hiszen a szinte folyamatosan formálódó és újra alakuló csoportokban nagyon változatos témákról forgott a szó, a technikai kérdésektől kezdve, műfaji problémákon át egészen az értékekig. Ahogy Judit később elmondta az volt az eredeti szándéka, hogy lehetőséget teremtsen ilyen kötetlen szakmai beszélgetésekre, tapasztalatszerzésre, tanulásra, de eközben természetesen a fotózás sem maradjon ki. Ehhez olyan a környéket jól ismerő fotós is segítséget nyújtott, mint Borsányi Attila, aki számos remek természet fotót tudhat magáénak. Ő például kora hajnali „vadászatra” invitálta az érdeklődőket, nem kis sikerrel. Számomra érdekes volt, hogy ismételten erőre kap a hagyományos fotó technika, hiszen többen is voltak, akik filmes géppel (is) érkeztek, sőt komplett labor felszerelést is hoztak magukkal, hogy ne csak napok múltán lehessen látni, milyen képek születtek.
Azért öreg este volt, mire vége lett a bő egy órásra tervezett látogatásomnak, de így is nehéz szívvel búcsúztam. Hazafelé a kocsiban azon gondolkoztam, hogy vajon mi is volt az, ami mégis megragadott ebben a kaotikusnak tűnő estében. Bárhol, bármilyen témáról is volt szó, valahogy mindig előkerült az igényességre törekvés. Ez pedig szerintem nagyon fontos a mai fotográfiában, ahol a napi képcunami mindent eláraszt a sekélyes fotók tömegével és sajnos nem csupán a hobbi fotósok oldaláról, hanem gyakorta a „professzionális” média által is. Akik ebbe a táborba eljöttek, bizonyára nem akarnak ebbe a fő sodorba tartozni, bárhol bárki számára is készítsék a képeiket.
Na igen… vissza a Louvre-hoz… szóval a kiállított képek között volt Süveg Gábor egy fotója, amely nem is olyan régen még a világ egyik leghíresebb múzeumának falán lógott… ezek szerint Párizs és Alattyán között nincs is olyan nagy távolság…az áthidalásához elég egy lelkes szervező.
Tavaly azt ígértem, hogy idén nem hagyom ki… most nem mondok semmit… de…