[3]Lassan négy éve annak, hogy a jászberényi MaloM színházban egy ősbemutatónak lehettek tanúi az akkori nézők. Örkény István Macskajáték című tragikomédiájának kétszemélyes adaptációja került színpadra, Béres Ilona és Tordai Teri előadásában. Annak a fantasztikus estének az volt még a különlegessége, hogy az előadás egy nappal az Örkény-centenárium budapesti megnyitója előtt került színpadra. Közel négy év múltán február 11-én este ismét zsúfolt nézőtér várta a két „Szkalla lányt” ezúttal a MaloM színház jelenlegi otthonában a Főnix Fészek Műhelyházban.
Nem csak bennem, hanem ahogy láttam a nézőkben is nagy volt a várakozás, ki azért volt izgatott, mert még nem látta a darabot és ilyen közelről ezt a két csodálatos színésznőt… mások pedig azért, mert kíváncsiak voltak, hogyan elevenednek fel a négy esztendővel ezelőtti emlékek.
A történet tulajdonképpen két úri lány levelezése és telefonbeszélgetése, akiket távol sodort a sors egymástól. Erzsi – Béres Ilona - a kissé zsémbes, átlagos pesti nő, aki itthon maradt és testvére Giza – Tordai Teri –, aki Németországban egy arisztokrata családban tölti egyhangú napjait egy gránát szilánkja miatt örökre a kerekesszékéhez kötve. A levélváltásokból kirajzolódik a két időközben egymástól minden szempontból távol került, mégis szorosan összekötődő nő személyisége. A temperamentumos – időnként nem éppen irodalmi stílust használó – még hatvanas évei elején is szenvedélyes Erzsi és a mindig fegyelmezett, megértő és elfogadó Giza, aki minduntalan próbálja visszatéríteni a „jó” útra testvérét. Természetesen ez a két nagyon különböző személyiség folyton konfliktusba kerül egymással, csak egyetlen dolog változatlan az egymás iránti szeretet. Ebből az alapállásból egymást követik a lakonikus monológok, az érzelmes kirohanások, hol szomorúságra, hol pedig harsány nevetésre késztetve a közönséget.
[3]
Mi is kellhet több egy ilyen darabnál két fantasztikus színésznőnek ahhoz, mindent megmutassanak a hatalmas kelléktárukból. Béres Ilona utánozhatatlan orgánumával, egyik pillanatban búgó hangon simogat, a másik pillanatban piaci kofákat megszégyenítő nyerséggel meséli élete „nagy” konfliktusait. Tordai Teri hol szigorú kimért svájci internátusban honos stílusban igyekszik testvérét visszaterelni egy úrinőkre jellemző viselkedésre, hol megértően megmosolyogja gyerekes „hazugságait”, máskor pedig egy kicsit magába fordulva elmélkedik azon, hogy neki vajon miért nem volt soha mersze saját életét élni. Azt hiszem sokáig megmaradó élmény lesz a nézőkben ez a másfél óra, amely időnként nem is színházi előadásnak tűnt, hanem két idősödő nő beszélgetésének a „szomszéd asztalnál”.
Nekem volt szerencsém az első előadást is látni. Hogy mi volt a különbség? Hatását tekintve sokkal jobb volt ez a kis tér, mert teljesen közvetlenné tette az előadást, hiszen szó szerint érezni lehetett ennek a két remek színésznőnek minden rezdülését. Egyébként meg semmit sem változott az előadás… akárcsak négy éve ez is egy olyan élmény volt, amit sokáig megőriznek magukban azok, akik látták pénteken este az előadást… Ebben biztos vagyok.
[3]
Bár hiszem azt, hogy az élmény elsősorban az előadáson múlik, de közel két év után kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ideje lenne legalább egy kicsit a körülményeken változtatni, hiszen azért nem biztos, hogy ilyen előadásokat, ócska széken, vagy nyugdíjasként torna padon kuporogva kellene a nézőknek végig nézni. Kicsit olyan ez, mintha a finom vasárnapi ebédet állva, vagy esetleg egy kis sámlin ülve kellene hétről-hétre elfogyasztanunk… Szóval elkelne egy kis segítség, hogy legalább minden néző alá jusson egy-egy olyan szék, amin nyugodtan végignézet egy ilyen remek előadást, ami bizton állíthatom, hogy nem az utolsó ebben az idényben. Remélem, hogy ezek az esték hamarosan kiérdemlik ezt a kis „segítséget”.
Addig is a képekre kattintva megnézhető egy kis összeállítás a galériában.