Március 5. - I. (Nagy) Lajos király

1326-ban ezen a napon született I. (Nagy) Lajos, Magyarország (1342–1382) és Lengyelország (1370–1382) Anjou-házi királya.

Uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, így az ország fejlettsége közelebb került nyugat-európai országokéhoz, aktív külpolitikája és hadjáratai révén pedig Magyarország európai nagyhatalommá vált.
Lajos Károly Róbert magyar király és Łokietek Erzsébet lengyel hercegnő házasságából származott, a királyi pár harmadik gyermeke volt. Két bátyja, Károly és László korai halálát követően négyéves korában lett trónörökös.
Tizenhat éves volt, amikor apja elhunyt (1342. július 16-án), és július 21-én koronázták meg Székesfehérváron az ország főembereinek „egy szívvel, egy akarattal” való hozzájárulásával. Koronázása után első útja – amellyel mintegy politikai hitvallását is kinyilvánította – Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához.
Lajos tele kincstárat, stabil és jól működő államszervezetet örökölt tehetséges és hűséges, őt mindenben segítő és támogató főnemesekkel. Buzgó katolikus, egyben a lovagi erényeket megtestesítő férfiú volt, aki emellett erős kézzel irányította országait. Feltétlen híve és biztos támasza volt a pápaságnak, még annak ellenére is, hogy az nem mindig szolgálta (ki) az érdekeit. Regnálása alatt a Magyar Királyság európai nagyhatalommá vált, amit „Archiregnumként” (azaz főkirályságként) emlegettek. Ezt csak erősítette az 1370-ben létrejött perszonálunió Lengyelországgal, a térség másik fontos államával.
Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték
Nem véletlenül szolgált rá a „lovagkirály” elnevezésre: míg apja, Károly Róbert csak szükségből „húzott kardot”, addig Lajos uralkodását végigkísérték az itáliai, dalmáciai, litvániai és balkáni hadjáratok, amelyekben személyesen is jeleskedett, nem egyszer veszélyes helyzetbe sodorva magát. Igazi nagysága katonaként és hadszervezőként mutatható ki: amely utóbbi képessége révén lehetővé vált, hogy sikeres hadműveleteket lehessen folytatni a Magyarországtól távoli Itáliában, az ország határaitól 1500-2000 km távolságban. Ez a középkor addigi szakaszában igen kevés hadvezérnek, uralkodónak sikerült.
Uralkodásának második felében ismeretlen betegség – orvostörténészek szerint lepra – hatalmasodott el rajta, ami mindinkább a trónhoz kötötte. Ebben az időszakban nagyobb hangsúlyt kaptak az államszervezettel kapcsolatos változtatások és a belpolitika. A külpolitika is békésebb irányt vett: 1360-ban királytalálkozót rendeztek Nagyszombatban, ahol Lajos mellett Luxemburgi János morva őrgróf, IV. Rudolf osztrák herceg és IV. Károly német-római császár és cseh király is megjelent.
Lajos uralkodásának utolsó éveiben már egyre inkább felesége, Erzsébet és néhány kegyence kormányozták az országot.
Nagyszombat városában halt meg 1382. szeptember 10-én, 56 éves korában. Székesfehérvárott temették el, a bazilika Szent Katalin kápolnájában.
(forrás:wikipédia)